A lét elviselhetetlen könnyűsége

"A fiatalság mércéje nem az életkor, hanem a szellem és a lélek állapota: az akarat- és képzelőerő, az érzelmek intenzitása, a jókedv és a kalandvágy győzelme a lustaságon."

(Albert Schweitzer)

Mindezek alapján én jelenleg valahol a nyugdíj és a halál közt lehetek félúton. Tudom, hogy a jelenlegi élethelyzetem ideiglenes és nem a mostani állapotomból kellene kiindulni. Tudom azt is, hogy pár év múlva majd visszasírom ezt a mostani időszakot, és ennek kéne lennie a legboldogabbnak mind közül. Tudom azt is, hogy minden nappal egyre könnyebb lesz minden. Azt is tudom, hogy mások nem kapnak ennyi segítséget, mint én, mégis boldogulnak. De akkor is. Minek ír az ember blogot, ha nem azért, hogy legyen egy felület, ahol kipanaszkodhatja magát? Nincs rá törvény, hogy mindig mindennek happynek kell lennie ugyebár. 

Akit idegesítenek a negatív gondolatok, ne olvasson tovább.

"A GYES-betegség egyike a szülés utáni tabuknak: nem illik panaszkodni, lehangoltnak lenni, örülni kell a nap 24 órájában a kisbabánknak és simán venni minden akadályt. Vagyis nem, akadályok és nehézségek egyáltalán nincsenek. Csak babaillat, mosoly, gördülékeny szoptatás, villámgyorsan regenerálódó test, hamar visszatérő barátok, új értelmet nyert párkapcsolat, könnyű összecsiszolódás, mintababa." 

Én ezt a felsorolást még kiegészíteném azzal, hogy mintatestvér, megújult motiváció, tenni akarás, a fészekrakó ösztön újra feléledése, nevelési sikerek, plusz még az, hogy nem foglalkozunk más véleményével, inkább örülünk a saját sikereinknek. Hahaha. Vállalom azt, hogy ez az egész dolog, mindamellett, hogy hatalmas boldogság, nekem áldozat is egyben. Szörnyű még leírni is, mert mit gondol majd rólam a család, a barátok, az idegenek, a világ...de mindegy, már leírtam. Sosem volt az az illúzióm, hogy nem jár majd lemondásokkal az anyaság, de a társadalmi megítélésre nem voltam felkészülve. Mondhatják nekem, hogy ugyan, ne törődj senkivel, jól csinálod, amit csinálsz, a baj, hogy ugyanezek az emberek ítélnek meg kimondva-kimondatlanul. Nem sorolom fel az összes megjegyzést, amik miatt frusztrált vagyok...bőven elég néhány. 

Pl. "Jaaa, te ezt így csinálod? Hát mi nem így, és nekünk ezzel sose volt gondunk..."(Nekem meg van, de sose fogom úgy csinálni, ahogy te. A te gyereked más, az enyém meg ilyen.) "Minek hozza ide azt a csöpp babát az edzésre, miért nem maradnak otthon?" (Mert én is szeretnék kimozdulni, mert dagadt vagyok, mert nincs bébiszitterem.) "Ó, én elkezdtem szoptatni és csak úgy leolvadtak rólam a kilók, hát persze, nem mindenki ilyen fajta." (Így van. Én nem vagyok olyan fajta.) "Szerintem éhes az a gyerek, ja, most szopott, akkor nem elég jó a tejed, ne diétázz, egyél rendesen." "Te csokit eszel? Az nem tesz ám jót a gyereknek!" (Tudom, de amit néha szívem szerint csinálnék a spájzban lévő üveg borral, az se tenne jót neki. Szóval marad a csoki a nehéz napokon.) "Az öledben altatod? Hááát ezt később nagyon megbánod ám, ha majd tíz kilósan is ringatgatni kell, az nem baj, ha kicsit sír a gyerek." "Sír a gyerek, mi baja annak a gyereknek?" ... ennyi kb. elég is ahhoz, hogy az amúgy is felborult hormonháztartású anyuka (mert most még ráfoghatok mindent a hormonokra) időről időre összeomoljon picit.

Mindeközben a valóságban...hangsúlyozom, hogy az én jelenlegi valóságomban, amiről tudom, hogy nem tart örökké, de most kívánkozik ki belőlem, nyilván nem akkor fogok panaszkodni, a mikor minden tök jó... tehát az én valóságomban a helyzet a következő.

A természetes szülésélmény számomra nem hozta meg a várva várt csodát. Nem megyek bele a részletekbe, mert ezt túlontúl intim, végtelenül személyes dolognak tartom. Egészen más, mint a császármetszés, ez vitathatatlan. Szerencsére a gyerekeim egészségesek, gyönyörűek, okosak, és ezért hálás vagyok. Tudom, hogy nem mindenkinek adatik meg ugyanez, és ezért nem lehet okom panaszra. Nagyjából azonnal megfogantak, amint úgy döntöttünk, hogy belevágunk. Ezért is nagyon hálás vagyok, mert tudom, mennyien küzdenek azzal, hogy hiába várják a csodát, és ezért sem lehet okom panaszra. Van saját otthonom, szerető családom. Sokaknak nincs. Ezek után ha lehet még jobban frusztrál a tudat, hogy nem lenne jogom panaszkodni, és én mégsem vagyok elégedett.

A test regenerálódásáról annyit, hogy az első gyerek után úgy éreztem, van fény az alagút végén. Most úgy gondolom, ez itt egy idegen test. Még csak foglalkozni sincs vele kedvem, nincs motivációm. Ez nem én vagyok, nincs közöm hozzá.

Ha pedig a régi baráti összejövetelekre gondolok, hát nincs mit mondanom... Ezeknek az alapja általában az evészet-ivászat. Nincs különösebb gondom azzal, hogy pár évre le kell mondanom az alkoholról. Ez az élet rendje, majd a szoptatós időszak után még lesz lehetőség a borozgatásra. Viszont a barátaink többségének még nincs gyereke, és számukra elképzelhetetlen az, hogy nekünk este hét után már nem alkalmas se a vendégfogadás, se a koncert, sem pedig, hát...nagyjából semmi. Sőt! Tetézem azzal, hogy dél és három között se alkalmas semmi. Mert altatok, etetek, fürdetek, stb. Nem hibáztathatók ezért, mert a gyerekek előtt nekünk se volt fogalmunk erről. Találni egy olyan időpontot, ami jó a gyermekteleneknek és nekünk se túl megterhelő, nagyjából lehetetlen, de ha sikerül is, biztosan az lesz a vége, hogy csúsznak a szokásos programok, felborul a rutin, a gyerek nem akkor eszik, nem akkor alszik, vagy egyáltalán nem alszik, és annak meg háromnapos szívás a vége, mire visszaáll a régi rend. De persze örülünk annak is, ha sikerül kicsit kiszakadni a hétköznapokból és felnőtt beszélgetéseket folytatni. Igaz, csak töredékmondatokban, mert egész mondatokat a gyerek nem enged végigmondani. Hangsúlyozom még egyszer, hogy jól van ez így, és tudom, hogy túl hamar vége lesz. Nem baj. Akkor majd arról írok, mekkora szívás a gyerekek hiánya.

A felnőtt beszélgetésekre visszatérve, ilyen itthon ugyebár nincs. Aki azt mondja, á, ez nem így van, simán meg lehet oldani, az a)gyermektelen, b)rosszul emlékszik. Legalábbis ilyen pici korban kivitelezhetetlen, még akkor is, ha B2 tényleg mintababa. B1 is az egyébként, csak ő egy egészen más minta alapján az. És ő most, hogy itt a kistesó és 1000 más új dolog, kicsit megborult pszichésen. De ez szintén tök természetes. Felfordult az eddig megszokott kis világa. Én is ki lennék bukva a helyében.

Azt hiszem, még tudnám folytatni nem létező bajaim felsorolását, de miközben leírtam őket, rájöttem, hogy valójában tényleg minden úgy jó, ahogy van. Fáradtak és kicsit depisek vagyunk néha, de jól van ez így. Kétségbe esek néha, hogy mindent rosszul csinálok, semmi se sikerül, de jól van ez így. Elkeseredek néha, hogy a régi jó dolgokból minden elveszett, de ez nem igaz. És tényleg jól van ez így.