Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek.
(Ady Endre)
Tavaly tavasszal írtam utoljára. Akkor ígéretet tettem, hogy beszámolok a magaságyás alakulásáról. Nagyon sok ötletet, jótanácsot kaptam, amit ezúton is köszönök! Cs. hívta fel a figyelmemet az úgynevezett Hügelbeetre (bakhátas ágyás), ami a leírás alapján egyből megtetszett, és figyelem,...dobpergés...meg is csináltam! Mindent összegyűjtöttem hozzá, amiért újra csak köszönet sokaknak. G. hozott az aljára vastag kartonpapírt a gyomok, Sz. és P. pedig csirkehálót a pockok ellen. Mire meglett a sok ágnyesedék meg miegymás, lassan véget ért az ültetési szezon. Raktam bele néhány paradicsom palántát, amik nem maradtak meg. Aztán őszre kitaláltuk, hogy alapvetően É-D-i irányba kéne tenni az ágyást, és úgy általában, egész máshová. A Hügelbeetemet felverte a gaz. Csúnya volt, útban volt.
Egy rokonlátogatás alkalmával láttunk egy klassz raklap-magaságyást, és kaptunk egy felajánlást is. A. jóvoltából csomó raklapunk lett, ráadásul el is hozta nekünk. Köszönet érte! Aztán szép lassan beindult a gépezet. G. és F. fúrt, csavarozott, fűrészelt, kalapált. Egy kicsit azért én is segítettem persze. És hipp-hopp, észak-déli irányban, raklapokból, elkészült az ágyás kerete. Extrán szuper benne, hogy a szélén lévő raklap-résekbe is lehet ültetni. Az alján gyomgátló textil-fólia van.
Megint nagy kérdés volt, hogy honnan szerzünk ennyi földet. Végül tettünk egy próbát a szembeszomszédnál. Az utcánkban gombaként nőnek ki a földből az új házak mostanában, és elég nagy mázlink volt, illetve jó vastag bőr az arcunkon, amikor egy szép napon átbattyogtam a szemben lévő telekre, és a markolós bácsit megkérdeztem, hogy itt van-e valahol a tulaj, mire mondta, hogy igen, ő az. Nos, kiderült, hogy a jóember, akit nevezzünk mondjuk Gergelynek, mert ez a neve, rendelkezik kisebb-nagyobb kanalas-, lánctalpas- és egyéb járművekkel, és nagyon szívesen ad nekünk egy-két (=4-5) köbméter földet, és persze, hogy át is hozza majd a kis bobcattel, és dehogyis, nem tartozunk semmivel, elvégre szomszédok leszünk. Amikor az akcióra sor került, a tizedik forduló környékén, szerintem már bánta az egészet, de tényleg hihetetlenül jófej volt, addig hordta a földet a két telek között, amíg azt nem mondtam, hogy állj. Sajnos egészen hátra nem tudott menni, úgyhogy egy pár napig még talicskáztunk G-vel a kupac meg az ágyás között, de végül be lett fejezve a nagy mű, igen. Bab van benne, uborka, meg bazsalikom. Ez utóbbinak sajnos nem sikerült elérnie az 1 centiméteres álommagasságot, de kicsinységek (értsd szó szerint) miatt nem sopánkodunk.
A magaságyás mellett még van néhány kerti fotóm, mutatom ezeket is. Az utolsó képen az egyik legújabb szerzeményem látható, szintén a kedvenc
kertészetemből, amiről már
korábban írtam. Nagy reményeket fűzök hozzá. Ő nem más, mint egy kedves kis gránátalma cserje. Az egyik szomszédos utcában láttam egyet tavaly, ami roskadásig volt gyümölccsel, szóval nagyon remélem, hogy Pécs nem csak a hírneve szerint mediterrán. Ha bármi változás lesz a növénykével, pubertálni kezd, vagy bármi ilyesmi, azonnal szólok majd.
Persze az univerzum egyensúlya miatt, muszáj egy rémtörténetet is elmesélnem a sikersztori mellett. Ez a rémség is nálunk esett meg. Minden a furcsa hangokkal kezdődött. A furcsa, eleinte még kicsit sem hátborzongató, kaparászó hangokkal. A hangok a falból jöttek. Az előszobai gipszkarton falból. Mondtam G-nek, semmi pánik, ez cserebogár. Kimúlik, vagy kibújik, aztán nem kaparászik tovább. Ezt mondtam egész nyáron. Júniusban. Júliusban. És augusztusban is. Mint utóbb kiderült, a májusi (még egyszer mondom, a MÁJUSI) cserebogár augusztusban már nem szokott kaparászni. Kaparászhatnak viszont rágcsálók. De nem rágcsálók voltak. Tulajdonképpen semmi gond nem volt, amíg csak kaparásztak, de a hónap végi hirtelen lehűléssel kikívánkoztak a hideg falból a meleg előszobánkba legújabb házi kedvenceink, a darazsak. Először csak pár darab. Jól leteremtettem a gyerekeket, hogy miért hagyják folyton nyitva maguk után az ajtót, most nézzék meg, bejött két darázs. Kihajtottam őket. De aztán egyre többen lettek. Aztán, mondom, ezek lehet, hogy nem is darazsak, hiszen olyan kis békések, tök szelídek. De B. és a google lens szerint bizony darazsak. Az a fajta, amelyik meg is csíp, ha útban vagy neki.
Először egy pici koszfoltot találtam csak a fal, meg a plafon találkozásánál, aztán ez a koszfolt lassan egy jól kivehető, egyre növekvő lyukká terebélyesedett, ahonnan szépen szállingóztak kifelé a dögök. Én állatbarát vagyok. Tényleg. Na de itt emberek laknak, kérem! Derekasan a nyakukba küldtem egy fél flakon Protectet, de miután nem akarták abbahagyni, és folyamatosan szédelegtek kifelé, akarom mondani befelé, és miután több oldalról riogattak méteres darázsfészek-fotókkal, meg hasonlókkal, végül szakembert hívtunk. A gyerekek odáig voltak a szkafanderes bácsi ruhájáért, meg hálós álarcáért.
Egyelőre nem merem kijelenteni, hogy minden jó, ha jó a vége, mindenesetre bízom a legjobbakban, remélem nem fogok a darazsak bosszúhadjáratáról beszámolni a következő bejegyzésben.
Örülök, hogy több, mint egy év után újra jelentkezni tudtam. Vigyázzatok magatokra ősszel is.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése